Remény és őrület

2010 augusztus 9. | Szerző: esempi

 Vasárnap úgy vettem észre, mama nagyon akar élni még. Erőlködik, bizakodik, próbál lábra állni, 10 lépés oda-vissza az ablaktól az ágyig, ennyi az erő. Ül, most a székemben eszem, nem az ágyban, kevés pirítós teával vagy dinnye kenyérrel, vagy mint most, 1 Csárdás sajt kenyérrel, teával. Később kiderül, a sajt hiba volt, valószínűleg nem bírja az epéje, délután már fáj megint a borda alatt, szurkál, csipked. Bilagit be, az orvos és a természetgyógyász rokon is ezt ajánlja. Az orvosnál természetesen én voltam, amikor a szobavécé után érdeklődtem, elmeséltem, hogy van mama, sűrűn elnézést kértem tőle, amiért nem hívjuk, mivel nem lehet, mama nem engedi.

A délután jó hangulatban telt, nem erős a fájdalom, csak jelzi, hogy valami nem oké. Este dinnye, kis tévézés, beszélgetés, alvás, ha nem leszek jól, majd csengetek, vagy kiabálok, mondja. Ő a kis házban a telek egyik oldalán, mi a nagyban a telek másik oldalán. A nagy soha el nem készül, elfogyott a pénz, két szoba, a tetőtér még beépítetlen, ide nem tudjuk felhozni, de nem is jönne, jó neki, mondja a megszokott helyén.

Éjjel úgy aludtam, mint nyúl a bokorban, ugyan rosszul lesz-e? Szerencsére nem volt, de a reggel közeledtével jött megint a görcs nálam, a rossz érzés. Lementem hozzá, nem volt jól, érezte megint egy rosszabb nap jön. Mit csináljak? A sírás határán voltam, a férjem próbált nyugtatni. Internet, gyanítom epekő lehet a jelekből ítélve, utánaolvasok, kitalálom, adok neki Nospát, azt írják az jó epegörcsre. A múltkor olvastam, meleg vizes ruhás borogatást is lehet a hasra tenni, az is enyhíti a panaszokat. Valóban jobban lesz, de bennem a görcs nem akar múlni. Jön anyósom, segít, megfésüli, ő nyugodtabb mint én. Ne parázzak, lesz ami lesz, azzal nem lesz jobb, ha ezen görcsölök. Azután meg elmegy az árusokhoz fekete ruhát venni, nekem van-e, kérdezi? Nem tudom azt mondani neki, amit legszívesebben mondanék, csak azt, hogy ki tudja mikor lesz rá még szükség?

Belül azt érzem, bár már most szükség lenne rá. Szégyellem magam, szeretem mamát, de nem tudom, meddig bírom még ezt az egészet.

Még egy nap

2010 augusztus 6. | Szerző: esempi

 Kis falunkban ma volt az Idősek Napja. Elnéztem őket, ahogy párosával vagy egyedül, botra támaszkodva, de elmentek a Művelődési Házba, ahol őket ünnepelték. Mama jó hangulatban volt, viszonylag sokat evett: dinnyét, banánt, pár kanál levest, egy pogit. Lehet, hogy újra erősödik? Sajnos lábra még nem nagyon tud állni, remeg a térde, mint a nyárfalevél, 2-3 lépést tesz meg, utána elfárad. De szellemileg nagyon ott van: ma elmesélte, hogy zajlott kb. 50 évvel ezelőtt a kampányolás Petro Kálmánnak meg Budavárinak valamiféle választás előtt (én már nem emlékszem, milyen választás volt).

Munkatársnőm felhívott telefonon, érdeklődött, mi újság, közben azon gondolkodtam, hogy de szívesen cserélnék vele. Egyedülálló, szabad, mint a madár. Néha szűknek érzem a kalitkát, szívesen kitörnék, elrepülnék jó messzire, ahol meleg és nyugalom van…

Gondolatok erről-arról

2010 augusztus 5. | Szerző: esempi

 Tegnap délután sikerült beszereznünk egy szobavécét. Olyan mint egy kerekesszék. Az egyik közeli rokonunk egészségügyi szakközépben tanított, sok ismerőse van és egy betegellátó szolgálattól kaptunk kölcsön. Utána elmentünk vásárolni, úgyhogy némileg kikapcsolódtam, elterelődtek a gondolataim. A kocsiban beszélgettem Piroskával, aki azt javasolta, hogy mindig csak azzal a nappal törődjek, tervezzem ami van, előre ne aggódjak, a Jóisten úgyis mindent elrendez. Hát nem neveltek vallásosan, de sok olyan dolog történt már az életemben, ami szépen lassan “rávezetett” a hitre, bármi baj közeleg, én – bevallom – szorgalmasan imádkozom, könyörgöm. Ha jó dolog történik, azt pedig meg szoktam köszönni. Vallom, hogy az életben semmi nem történik véletlenül, mindennek meg van az oka, bár lehet, hogy csak évekkel később derül ki, hogy mi miért történt úgy, ahogy. Sokat gondolkodom a múltbeli eseményeken, apró-cseprő, régen jelentéktelennek tűnő dolgokon, és rendre bebizonyosodik, hogy bizony az a lépés kellett ahhoz, hogy meg tudjam tenni a most következőt. Egyszer olvastam valahol egy mondást, valahogy így van: Ne bajlódj a bajjal, míg a baj nem bajlódik veled! Sokszor a saját eszembe juttatom, de sajnos belémívódott az aggódás, hol az időjárás, hol a gyerekek, hol a bizonytalan jövő miatt. Most persze szegény mama miatt, aki nem az anyósom, hanem a férjem nagymamája, 91 éves. Van persze anyósom is, akinek meg mama az anyósa, tehát elvárható lenne, hogy ő gondozza mamát. Elvileg neki is ki kell majd vennie a részét a betegápolásból, mondja is, hogy segít, de a jelenben is elég kevés a segítség amit nyújt. A miért más történet.

Hullámhegy, hullámvölgy

2010 augusztus 4. | Szerző: esempi

 Mardos a lelkiismeret, mert magamban azt kívánom, bár lenne már vége. Pedig valószínűleg a java még most jön. Aki nem csinálta még, az nem is tudja, milyen érzés nagybeteget, idős embert ápolni. A férjem tegnap mondta, némileg hogy a közelgő, hisztinek tűnő kitörésemet lecsillapítsa, hogy mi vállaltuk, amikor megengedte, hogy az ő udvarán építkezzünk. De egy 20 év körüli kisgyermekes pár mit tudhat arról, hogy mi vár rá egy idős ember gondozásával kapcsolatban? Eddig nem volt különösebb baj, mint már írtam, alkalmazkodtunk hozzá, ahogy tőlünk telt. Soha nem hagytuk magára, sőt sokat veszekedtünk is az miatt, hogy a férjem szerint néha túlzásba is viszem a gondoskodást. Nem tehetek róla, rák jegy szülötteként, meg az életfelfogásom miatt én úgy gondolom, tartozunk egy idős családtagnak annyival, hogy mindent megadjunk neki, ami tőlünk telik. Amíg nem volt mama tartósan beteg, addig is minden estémet, minden hétvégémet úgy alakítottam, hogy sokat lehessek vele, hiszen napközben úgyis sokat van egyedül.

Túl egy éjszakán

2010 augusztus 4. | Szerző: esempi

 Mama még alszik. Az éjszaka egyfolytában azon járt az agyam, hogy mit csinálok, ha “nagyvécére” kell mennie, amire esély is van, mivel már egy hete nem volt, és tegnap hashajtót kért. (Máskor is gyakran előfordult, sokszor nem is volt hatása.)

Ha nem lesz ereje kimenni, mit csináljak? Tegnap elmentem a háziorvoshoz, aki kb. 15 éve nem látta, mivel nem hajlandó orvoshoz menni, sem fogadni, a doki közölte, hogy ő nem írhat fel szobavécét és pelenkát, csak szakorvos. Teljességgel kivitelezhetetlen, hogy szakorvoshoz vigyük, mert nem fogja engedni. Azt vettem észre, hogy halálfélelme van, pedig mindig azért fohászkodik, hogy vigye már el a Jóisten. Szerintem pedig még 10 körömmel ragaszkodik az élethez, tervez, hogy mi lesz a télen…

Olvastam a neten, hogy a haldoklás több szakaszból áll, az első a tagadás. Nem tudom ez az-e már, nem tudom mit várhatok.

Bejelentkezés

2010 augusztus 3. | Szerző: esempi

 A lényeg: férjhez mentem 19 éve, a férjem nagymamájánál építkeztünk, ezzel mintegy vállalva, hogy gondoskodni fogunk róla (erről papír nem született). Egy telken, de külön házban élünk 13 éve, mama most 91 éves. Az eltelt évek alatt sokszor számíthattunk rá, például a gyerekekre gyakran vigyázott, de ő is szinte mindenben ránk támaszkodhatott: ápoltuk, ha beteg volt, felújítottuk a házikóját, gondoztuk a kertet. Sok mindenre ő tanított meg: például, hogy kell főzni a legfinomabb töltött káposztát, hogy kell a kertben a veteményt gondozni, stb.

Egy kis faluban lakunk, a mama még a régi hagyományok szerint élt, itt minden kötöttebb, mint városon. Nagyon sokat beszélgettünk, a család történetét megismertem tőle, szinte olyanok lettünk, mint két barátnő. Eddig nem jelentett különösebb terhet, hogy vele élünk, bár sok áldozatot hoztunk miatta. Évek óta nem járunk nyaralni, hosszabb időre nem utazunk el, mert nem szeretnénk egyedül hagyni, éjszaka fél egyedül, és gyakran beteg és megnyugtatja a tudat, hogy itthon vagyok.

Bárhova elmegyünk, sietünk haza, és úgy intézzük a dolgainkat, hogy valamelyikünk itthon legyen, bár ezt egyre nehezebb megszervezni, mert a férjem is és én is dolgozunk, fiaink (15 és 18 évesek) iskolába járnak, szünetben programokat szerveznek.

Az utóbbi félévben sajnos mama egyre gyakrabban beteg, és a helyzetet még az is nehezíti, hogy nem engedi, hogy orvost hívjak hozzá. A múltjából fakadóan rossz emlékei vannak, bár erős szervezete van (volt) és kórházban is kb. 2-szer volt korábban. Bármi “eléri”, nekem kell megoldanom a helyzetet, gondolkozni, hogy mi is lehet a baj, mit kellene neki adnom. Az ismerősökkel cserélek tapasztalatot, meg az interneten nézek a dolgoknak utána.

Ez a dolog lelkileg eléggé megvisel, bár 13 évig működött a dolog: volt már számos betegsége influenzától kezdve a 200-as vérnyomásig, és szerencsére mindegyikből felgyógyult. Most kezd a helyzet komolyodni, úgy látom már egyre gyengül, fogy az ereje. Az epéje bántja rendszeresen, ilyenkor hány, 180-ra felmegy a vérnyomása, rázza a hideg, és amikor jobban lesz, annyira legyengül, hogy utána egy hétig fekszik az ágyban.

Most is ez a helyzet, csütörtökön rosszul lett, azóta fekszik. Én két hétig itthon leszek szabadságon, pont így jött ki a lépés, de nagyon nyomaszt, hogy utána mi lesz vele? A munkahelyemet nem hagyhatom ott 38 évesen, a családot el kell tartani, de mama sem maradhat egyedül. A férjem egyik nap délelőttös, másik nap délutános, tehát egy-egy fél nap ő is tudja ápolni, már amennyire ez egy férfitól telik (bocs, de ez az igazság).

Kérem, hogy akinek van tapasztalata az otthoni ápolásban, az írjon, mert úgy érzem az is segítség, ha hasonló sorsúakkal megoszthatom érzéseimet, félelmeimet, hiszen nyomasztó érzés az, hogy rám hárul a felelősség, talán közeleg a halál, és nem tudom, hogy fogom lelkileg bírni.

A történetünk szövevényes, nem egyszerű, később folytatnám.